A Hárfás Indián
Népszabadság Magazin
1999. október 23-29.
IX. évfolyam, 42. szám
Manapság nagy divat az ír zene, ám az kevéssé ismert, hogy a kocsmazenénél léteznek líraibb műfajok is. A kelta hárfa ezekben kap helyet. Magyarországon egyetlen ember foglalkozik e hangszer készítésével az Őrség egyik eldugott zugában.
Ott, ahol az őzek a ház lábánál legelnek a hajnali ködben, könnyen elhisszük a legendákat. Mint például Brian Boru kelta királyét, aki úgy védekezett az országát megtámadó viking hajók ellen, hogy hárfásait a tengeri sziklákra parancsolta. Játékukkal olyan vihart zúdítottak az agresszorokra, hogy az őrjöngő hullámok közé veszett az egész viking flotta.
Pedig a kelta hárfa önmagában békés hangszernek tűnik. Nyugodt, lírai, csaknem éteri a hangja. Ha megszólal Tóth István kezében Kercaszomoron, az Őrség egyik kis, zsákutcában végződő falujában, eszünkbe nem jutna róla az életéért esélytelenül küzdő viking harcos az ír partoknál.
Az, hogy a kelta hárfa hogyan kerül az Őrségbe, legalább olyan érdekes, mint az, hogyan került oda a tősgyökeres budapesti Tóth István. Aki gyerekéveit és fiatalkorát a Mártírok útján éli le, nehezen tudja elképzelni, hogy felújítson egy régi parasztházat, lovakat tartson egy faluban, ahol a legdurvább "zaj" a kakas kukorékolása négy házzal odébb. A fiatalember és felesége azonban ezt az életmódot választotta magának és a két gyereknek.
Gyermekkori álom volt ez: a budai zöldben is arra készült Tóth István, hogy indián lesz, nyilakkal, íjakkal, lovakkal foglalkozik majd. Azon irigyelnivaló kevesek közé tartozik, akik meg is valósították az álmot. Magyar és mongol íjak készítéséből tartja fenn a családot, és közben ír zenét játszik társaival, vagyis a Hétrét zenekarral. Itt, a környéken elég ismertek, jövőre fesztivált szeretnének szervezni a szomszédos Őriszentpéteren, egy malomban.
A zene útján találkozott egy osztrák lánnyal, Sissivel, akinél először látta a kelta hárfát. Az angyali hangon éneklő hölgy a huszonhét húrú hangszerrel és a skótok, írek ősi nyelvén elhangzó dalokkal olyan világba varázsolta hallgatóit, amelyben tündérek és manók uralkodnak félelmetes erdőségek mélyén. A szaggatott cselekményű balladák, a népi képzelet birodalma ez, amely az ír zenének egészen más arcát mutatja, mint az oly divatos "mulatós" nóták a fővárosi pubokban.
Tóth István beleszeretett a hangszerbe, készített egyet magának, és beleásta magát a történetébe. Mint kiderült, a hárfák megjelenése vízválasztó az ír történelemben. Ereklyeként őrzik a két megmaradt, csaknem ezeréves hárfát, a Queen Mary és a Brian Boru nevűt. Ez utóbbit másolta le a hangszerkészítő.
Más népeknél is fontos szerepet játszik a hárfa: az afrikai zuluk egyik legendája szerint élt egyszer egy királynő, akit semmiféle fegyverrel nem lehetett legyőzni. De igen magányos volt, a legkeményebb harcosok is féltek tőle. Mikor tanácsot kért egy varázslótól, azt mondta neki: készíts az íjból hárfát, és megváltozik a világ.
Ahogy Tóth István mondja, a "húrság" vitte rá, hogy íjak mellett hárfát is készítsen. Pedig nem volt egyszerű dolga. A húrokat, melyek közül az F-et és C-t fekete, illetve piros színnel jelölik, Németországból kellett hozatnia. A hangoláshoz szükséges kulcsokat szintúgy. Neki a fatest elkészítése maradt. Különleges tudomány ez is. Először is nem mindegy, milyen fából lesz a hangszer. A legjobb a vadcseresznyefa, amely a legtökéletesebb rezonáns felületet adja, de jó a lucfenyő és a cédrus is. Az "őrségi indián" egy régi ház gerendáiból dolgozik, amelyeket az ácsok masszív, gyönyörűen erezett vadcseresznyefából alakítottak.
A testet finom, gépi fűrésszel kell levágni, simára csiszolni, majd jöhet a faragás. Általában halak alkotják a mintát a kelta hagyomány szerint. A fát tilos lakkozni, csak vaxolni szabad, azt is középkori recept szerint összeállított keverékkel. Csapolás, összeillesztés és a húrok felszerelése után készen van a hangszer. Ha napi nyolc órában dolgozna készítője, akkor kéthetes munkájába kerülne. Nem csoda, hogy senki más nem foglalkozik ezzel Magyarországon. Mi több, ír hárfából is csak kettő van: egy Kercaszomoron, egy pedig az ír zenét játszó Bran együttesnél. Az elmúlt hónapokban azonban több megrendelés is érkezett, így várhatóan szaporodik majd e ritka hangszer. Állítólag a nevelésben is használatos, hiszen a kisgyerekek éppen a diatonikus hárfa tiszta hangjaira érzékenyek.
Az már saját tapasztalat, hogy megfelelő helyen (őzek járta réten vagy kerti lugasban) a szél is játszik rajta. Az őrségi dombok között így zenél a természet.
Mehlhoffer Tamás