Szókimondó
2004. Szeptember
Hétrét: Nembánomból vanabánom
Az igazi író és költő, a profi újságíró amikor ír, vélhetően nem a pillanatnyi élmény hatása alatt cselekszik, hanem megvárja, amíg leülepszik benne a katarzis, hogy a józanság vegye át ujjai és gondolatai irányítását.
Lehetséges, hogy ez lenne a helyes út, amit mindig követnünk kellene, ha valamiről írunk, de ez az új zenei élmény, amivel a mai napon találkoztam, vadul belém vágta sarkantyúját és arra ösztökélt, hogy igenis most azonnal osszam meg lelkesedésemet másokkal is.
A Hétrét zenekar a VII. és a VIII. Szoboszlói Folkhétvége vendége volt 2002-ben és 2003-ban. Megjelenésük egy egészen új színt hozott a rendezvénybe, melyre addig egységes zenei stílussal rendelkező zenekarokat hívtak meg, amelyek valamely népzenei tájegység sajátos zenei világát mutatták be, illetve valamely ország népzenéjébe kalauzoltak el bennünket.
A Hétrét ezzel szemben azzal sokkolt bennünket, hogy zenéjükben a magyar tájegységek zenei motívumait keverték ír, angol, skót, finn népzenei elemekkel és egész dalokkal, valamint helyenként a blues zenére jellemző összhangzás is felfedezhető. Fellépéseik alkalmával a közönség erőteljesen befogadónak bizonyult erre a hangzásra, amit a helyszínen eladott CD-k mennyisége is bizonyított.
Néhány órával ezelőtt került a kezembe a zenekar második albuma, ami a „nembánombólvanabánom” címet viseli, ami a lemezen található Duda-rida című dal egyik verssora. Amint lehetőségem lett rá – értsd: hazarohantam és minden egyebet mellőzve bedugtam a lejátszóba – azonnal meghallgattam, és örömmel jelenthetem ki, hogy nem volt hiába a rohanás.
Nehéz feladatot vállal magára az, aki a jelentős mértékű mai könnyűzenei túlkínálat béklyójában a népzene, vagy a népzenei alapokra építkező más zenék népszerűsítésére, előadására vállalkozik. Tény, ami tény, néhány kiadót leszámítva egy-egy zenei alkotás kiadásánál elsődleges szempont a kiadvány anyagi vonzata, egyszerűbben kifejezve az, hogy mennyit fog jövedelmezni. Szerencsénkre azonban még mindig élnek közöttünk olyan művészek és kiadók, akiknél az elsődleges szempont még mindig az, hogy a zene (és ezen belül a népzene), mint az ember kifejezésmódjának egyik legősibb megnyilvánulása örökségként megőrizhető és tovább vihető legyen.
A Hétrét zenekar – vállvetve a többi magyar autentikus népzenét és népzenei irányzatú zenét játszó összes többi zenekarral – felvállalta ezt az igen nehéz feladatot és művészi alkotótevékenységük újabb gyöngyszemét adta nekünk.
A CD 11 dalt tartalmaz, melyek mindegyikére jellemző a tradicionális elemek bő alkalmazása, valamint ezen elemek virtuóz feldolgozása, bővítése, a magyar szövegű dalok esetében a népies nyelvezet magabiztos használata.
A ritmusok és dallamok kiválóan illeszkednek egymásra, a különböző hangszerek nem egyszerűen egymás mellett szólnak, hanem egymást jól kiegészítik – nekem úgy tűnt, mintha a dalokban sohasem lenne szünet, mintha mindig szólna valamilyen hangszer vagy énekhang.
A zenészek mestereik hangszereiknek, az énekesek orgánuma lenyűgöző, a lemezen hallható dalok dallam, ritmus és énekfolyama nem engedi elmozdulni a hallgatót, a gitárok, hegedűk, dobok, a fuvola és más fúvós hangszerek által körénk szőtt háló teljesen fogva tart, lekötöz a hangfalak közé és csak azt engedi meg, hogy miközben tátott szájjal és figyelmes fülekkel befogadjuk a zenét, egyáltalán nem autentikus táncot ugrabugráljunk.
A lemez egyik legdinamikusabb dala – és így harmadik hallásra az egyik legjobban tetsző – a Duda-rida című dal, amibe érzésem szerint a zenészek belecsempészték szívük és lényük minden vidámságát és melegét, visz a zene, visz, visz és amikor a végén Kardos Endre rákezdi a „Hej, Vargáné”-t, hát üvölteni támad kedve az embernek széles jókedvében (remélem a szomszéd nem zavar ki az udvarra a zenémmel együtt!)
Medve Csaba